Boldogság, öröm, mosoly az arcokon,
Vidám hangok, nevetés van körül
Nézelődök ismerősöket keresve,
Amikor hirtelen lövés dördül.
Egy másodperc alatt romba dőlt minden.
Néma rettenet a válasz,
Szívek heves dobogása, gyermekek sírása
És a világ összeomlott körülöttem.
Futás! El innen, mielőtt betemet
a pokol mi elérkezett.
Egymást tapossák a szerencsétlenek,
Nem látják, hogy rontják a helyzetet,
mert körbe további lövések,
robbantások és vörös foltok
táncolnak a szemeink előtt,
egy pillanat, és a plafon repedezni kezd fejünk fölött.
Pánik. Kiáltások, fegyveresek,
Kik feketében hozzák a halált,
Üvöltök, mert egy fiatal nőn
Csupa vér a kabát.
Földre vetjük magunkat,
Próbálunk nem sírni, szememet
összeszorítva megállapítom: még
tudok lélegezni.
Meddig tart még ez?
Hát sosem lesz vége? Reszketek,
és úgy érzem, a földön fekszek
már egy éve.
S a borzalom nem múlik el,
Az emberek hullanak mint a legyek,
Egy ismerőst látok, ki hangtalanul
dől el, s már nem bírom tovább.
Kibuggyan az első könnycsepp,
Aztán jön a többi, hangtalanul
zokogok, s a rosszullét kerülget
mikor ujjam az alvadt vért érinti.
Még mindig üvöltenek, de egyre
kevesebb a lövés, a fegyveresek
elvonulnak, de a fájdalom
Szívünket szorítja szét.
Ki tudja meddig feküdtem ott,
vérben, könnyek között remegve,
A gyászolók sikítoztak,
"Miért?!"-et üvöltve.
Kuthy Csenge
Párizs.
A gyémántfényű varázsszó,
mit oly gyönyörűséggel ejt ki
ajkán az emberiség.
A fény és szerelem birodalma ami
most vérben ázik.
Hol szitává lészen az ember
és gyanútlan napokon,
gyanús végzetet sodor a reggel.
A félelemmel,
s rettegéssel kiejtett szó,
a halállal átszőtt ország.
Párizs.
Kókai Laura
'15. 11. 26.
