Egy ismerős a múltban

1995. augusztus 17.

A teraszon ültem. A nap égetően sütötte a tarkómat. Az utcát néztem, ami szinte mindig néptelen szokott lenni, de akkor (valószínűleg), a jó idő miatt sok autó száguldott el a tízemeletesünk előtt. A járdán egy öregasszony roskadozott a bevásárlás miatt rászakadt szatyroktól. A háztömb előtti futballpályán tinédzser fiúk fociztak, a rácsokon kívül pedig lányok visítoztak és szurkoltak, hogy az a csapat nyerjen, amiben az ő kiszemeltjük játszik. A járda melletti padon egy szerelmespár ült összebújva. Minden olyan idilli volt, de valami hiányzott belőle. Valami megfoghatatlan, ami tulajdonképpen valahol azért mégis megfogható.
A teraszra kihallatszott Nagymama levesének rotyogása, és éreztem Nagyapa pipájának füstjét. Elképzeltem, ahogy bent ül a hatalmas karszékben, újságot olvas, lába a hokedlin, és szájából kilóg az a pipa, amit még  háború alatti német megszálláskor, gyerekkorában csent el egy német tiszttől. Azóta ereklyeként őrzi. Ahogy ezt elképzeltem, önkéntelenül is elmosolyodtam.
Beleszagoltam a friss tavaszi levegőbe, és Rá gondoltam. Arra az emberre, akit évekkel ezelőtt láttam utoljára, de arca még mindig úgy élt az emlékeimben, mintha csak tegnap láttam volna. És akkor az agyamba tódultak azok az emlékképek. Ahogy ülünk a táborház előtti verandán, és a viharban nézzük a villámlást a végtelen égen. Sokan ültünk ott, de olyan volt, mintha csak én, meg Ő lettünk volna. Az egész világon. Majd ennek vége lett, és elment. De aztán visszajött, és megadta a címét. Leveleztünk. Sokáig. 1-2 év lehetett?
És akkor, ott a teraszon ülve, belenyúltam a farzsebembe. Egy megsárgult cetlit húztam ki belőle. Ő küldte, a legutolsó levelében. Tömören volt megfogalmazva az a pár mondat, ami díszítette a papírt. Egyszer elmegyek érted, és elmegyünk onnan. Örökre. Magunk mögött hagyva a múltat új életet kezdünk egy olyan helyen, ahol ez tényleg lehetséges. Ez volt ráírva, meg persze az a gyönyörű aláírás. Pár perc múlva észrevettem, hogy sírok. Igen, sírtam. Mert nekem soha nem volt senkim rajta kívül, aki átölelt volna úgy, ahogy az a fiú a lányt a háztömbünk előtti padon. Itt vagyok. Huszonévesen, és senkim sincs, csak a nagyszüleim. Pedig megígérte hogy eljön! Akkor miért nem jött? Talált valaki mást, akivel boldogabban le tudja élni az életét. Biztos, biztosan ez történhetett.
Még ültem ott a teraszon. Sokáig. Néztem, ahogyan a Nap lemegy az égről, és a horizont alá bukik. Úgy éreztem el is bóbiskolok.
 De aztán hirtelen fura érzés lépett életbe a derekamnál.
Hirtelen föléledtek azok a bizonyos pillangók, amik évek óta ott szunnyadtak bennem. Igazából szerintem nem is léteznek, de minden lány azt mondja, hogy mégpedig igenis, vannak. Éreztem a leheletét a nyakamon, és ahogy a fülembe suttogja azt a mondatot, amit már évek óta várok: Itt vagyok, eljöttem érted...