1983. JÚNIUS 4.Reggel
A rossz minőségű margarin akaratosan tapadt a szájpadlásomra. Akárhogy is próbálkoztam a nyelvemmel és a teával, sehogy sem akart lejönni. Már azt fontolgattam, hogy elmegyek a mosdóba, és lekaparom az ujjammal, amikor valaki fölém állt. Az asztalunknál néma csönd lett, többen magukban kuncogtak, hogy én még mindig nyelvtornát végzek a számban - a már amúgy is sikertelenül elsült akcióm miatt - és nem veszem észre, hogy valaki áll mögöttem. Aztán Jucó mögém mutatott, és én hátrafordultam. Ő állt ott. Nekem meg rögtön kiszállt a fejemből a vér.
-Igen?-kérdeztem.
-Tudom, hogy szeretitek a paprikát, és a mi asztalunknál egy csomó kimaradt, úgyhogy úgy gondoltam, áthozom nektek.
S azzal a paprikával megtömött tányért az asztalra tette. Szóval nem hozzám jött. Ilyen lényegtelen dolgot! Részben örültem is neki, mert semmi kedvem nem volt kínos beszélgetésbe keveredni az asztaltársak előtt azzal a fiúval, aki tetszik.
Délután
Egy mocsaras vidéken álltunk meg pihenni. Engem nem érdekelt, beleültem a sárba. Annyira elfárasztott a gyaloglás. Egész nap lejtőkön túráztunk, patakokon keltünk át, és több órán keresztül egy szúrós, éles gazosban vágtunk át. Ez volt a nap első olyan helye, ami előtt a tanárnő azt mondta, hogy kapunk fél óra pihenőt! Így tehát már érthető, hogy miért huppantam bele a sárba.
Felhajtottam a megmaradt vizemet, és megettem a még a reggelinél kapott, akkorra masszává olvadt
sportcsokimat. Tulajdonképpen nem megettem, hanem kinyaltam a papírjából, de ez már csak részletkérdés.
Jucó huppant le mellém, és megállapítottam, hogy ő is sárba helyezte csinos hátsóját.
-Figyelj, én neked adom a szendvicsemet, ha igényt tartasz rá, mert az uborka úgy megsavanyodott benne, mint a pinty, és a paradicsom levétől tocsog az egész... - nyújtotta felém a meglehetősen gusztustalan szendvicsét.
-Köszönöm - mondtam neki, és eltettem a művészeti csodát.
-Igazán nincs mit. Ha nem lenne baj, én most elmennék, mert a Marcsa fáramászó versenyt rendez.
-Nyugodtan menj. Nekem most abszolút nincs kedvem fára mászni - mondtam neki.
-Akkor szia! - köszönt el, majd otthagyott.
Tényleg nem volt kedvem fára mászni. Nem is értettem, hogy ilyen hulla fáradtan hogy tudnak még mozogni. Én meg csak ültem ott a nagy melegben, a pólóm csöpögött az izzadtságtól, és a nyakamról is folyt a víz. Néztem azt a háborús rokkant szendvicset, és nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy megegyem. Letéptem róla a szétmállott szalvettát, és beleharaptam. A paradicsommal átitatott kenyérbél édeskésen árasztotta szét a számban az aromáit. Az uborka nem is volt savanyú, csak a Jucó a finnyás! Attól függetlenül, hogy egész nap a hátizsákjában állt, egész finom volt. Vagy csak én voltam már kiéhezve valamire.
Mikor befejezte a táplálkozást, hirtelen valami eltakarta a Napot. Egy árnyék vetődött rám, és az előttem elterülő földre. Majd hirtelen eltűnt az árnyék, és a tulajdonosa mellém ült le. Ő volt az.
-Szia! - köszönt hűvösen.
-Szevasz - néztem bele abba tengerkék szemébe.
-Nézz csak oda magad elé!
Odanéztem. Egy gyönyörű lepke ült ott az egyik nádszálon. Ahogy a nád himbálózott a gyenge szélben, úgy a lepke is tette vele meg az utat. Gyönyörű szárnyai voltak. Kékek, és metálosan fénylettek. Még soha nem láttam ahhoz foghatót.
-Az egy nagyon ritka példány. Szerencsénk van, hogy találkoztunk vele. Kölcsönadnád a fotógéped? - kérdezte, a nyakamban lógó gép felé mutatva.
-Persze - akasztottam le magamról.
Elvette tőlem, és óvatosan a lepke felé közelített vele. Hallottam, ahogy gombot lenyomja, és a gép lekapja a földöntúli szépségű teremtményt. Több fotót is készített. Ahogy a gép apró ablakához tette a szemét, és előrehajolt, láttam a nyakán gyöngyöző izzadtságcseppeket. Nagyon koncentrált, hogy szép képeket készítsen.
Végzett a fotózással, és visszaadta a gépet. Kíváncsian néztem, ahogy a lepke felé hajol és közelít, majd óvatosan elemeli a nádról, és gyengéden közrefogja a tenyerével. Utána felém közelített, és a lepkét az orrom hegyére tette. Én ösztönösen is felnevettem, ahogy elképzeltem, hogy nézhetek ki bandzsítva, egy lepkével az orromon. Aztán ő is felnevetett. A lepke meg leszállt az orromról, és körözni kezdett a levegőben. Mintha azt mondaná: a barátaim lettetek, de nekem most mennem kell.
megbabonázva néztünk utána, a szájunkat kitátottuk, ahogy a pillangó kecsesen elszállt.
Este:
A tábortűznél ült a csapat. Mellettem Jucó vihogott hangosan a Klári fülébe, hogy milyen szépen énekel az a fiú, aki éppen népdalokkal szórakoztatta a táborlakókat. Az egyik nyolcadikos fiú pedig gitárral kísérte a másik csávó énekét. Meglehetősen morbid párosítás volt a gitár és a népdal. Pláne, hogy a hangszert már egy jó ideje nem hangolták föl. De most ez nem érdekelt, csak örültem annak, hogy nem csöndben ülünk a tábortűz körül. A tűz másik oldalán pedig Ő ült. Félénken kuporgott két fiú között, és a lángokba meredt. Aztán fölnézett, és a tekintetünk találkozott. Rám mosolygott, és egy aprót intett a kézfejével. Én is így tettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése