Lois Lowry: Számláld meg a csillagokat

 Nos, bátor vagy-e kicsi lány? – kérdi Henrik bácsi 10 éves unokahúgát. 1943-at írunk. Annemarie Johansen élete sajátos elegye a hétköznapi otthoni és iskolai életnek, az élelmiszerhiánynak és a náci katonák állandó jelenlétének. A bátorságról a kislány úgy gondolja, az a mesebeli páncélos lovagok erénye, az ő életében nem sok szerepe lehet.  

 Amikor a német megszállók elkezdik a dániai zsidók összegyűjtését, Johansenék befogadják Annemarie legjobb barátnőjét, Ellen Rosent, s ettől kezdve a külvilág felé ő is a család tagja lesz. Ellennek és   Annemarienak nagy lélekjelenlétre van szüksége, amikor a késő éjszaka a házba érkező náci tiszt az iránt érdeklődik, miért nem szőke Ellen is, mit a testvérei.
  A könyv olvasói -a főhős kislány nézőpontjából- megismerik a dániai ellenállást, azt a bravúrt, ahogyan csaknem a teljes zsidó lakosságot -mintegy 7000 embert- csónakokon, kis hajókon átmenekítik Svédországba.
  Lois Lowry története arra emlékeztet, hogy a háború és a terror idején is létezhet büszkeség és emberi tartás.
  Bevallom, bár ezen lehet, hogy nincs is mit bevallani, szeretem az ilyen témájú könyveket. Nem, ha valaki azt hinné, nem vagyok zsidógyűlölő. Dehogy is! Soha! Csak sajnálom őket, hogy mit tett velük Hitler. Olyat, amihez abszolút nem volt joga. Na mindegy, nem fogok most itt erről rizsázni, hanem a könyvről szeretnék mondani pár szót.
  Mivel szeretem az ilyen könyveket (ez már fentebb kiderült, de sebaj), eléggé elfogultan indultam neki. Joggal. Mert ehhez hasonlót még nem olvastam. Gyerekek történetén keresztül mutatja be a náci megszállás borzalmas időit. A félelmet, a zsidók elhurcolását. Bár itt erről nem ír olyan keményen, mint például Helga Weiss a naplójában, azért érezni lehet. Lenyűgöző még a dánok eszessége, amivel kitalálják. hogy a zsidókat hogyan vigyék át Svédországba anélkül, hogy lebuknának a nácik kifejezetten erre kiképzett kutyáiktól.
  Mikor  a háború végezte után a több mint 7000 fős teljes dán zsidó lakosság még nem tért vissza Svédországból, a szomszédjaik gondozták az ő házukat, kertjüket. Az emberek egymás iránti szeretete. És ilyenkor nem számít, hogy ki milyen származású...

 Két idézet a könyvből:
,,Annamarie odahajolt, és megölelte Ellent.
– Nem fognak elvinni – mondta. – Sem téged, sem a szüleidet. Apa megmondta, hogy biztonságban vannak, és ő mindig igazat mond. Te is biztonságban vagy itt velünk."

"Megfordult, és bement a szobájába, ahol a sarokban még mindig ott állt a kék láda. Annamarie felnyitotta. A sárga ruha már fakulni kezdett, a szélein elszíntelenedett. Óvatosan szétterítette a szoknyát, és benyúlt a zsebébe, ahol Ellen nyaklánca pihent. A kis Dávid-csillag aranyosan fénylett.
– Apa! – szaladt vissza a többiekhez az erkélyre. – Meg tudod ezt javítani? Ellené volt.
Édesapja megvizsgálta a kapcsot.
– Igen, meglehet javítani. Ha Rosenék hazajöttek, visszaadhatod Ellennek.
– Addig – mondta Annamarie – majd én viselem."