Megállunk. Megérkeztünk.
A hely egy fehér földszintes épület. Mindenki bemegy, megyek velük. Öltözőszerűségek vannak benne. Mégis mindenki leül, és izgatottan csacsog, jobbra-balra szaladgál. Beszélnek, kiabálnak, visongnak. Semmit sem tudok kivenni a szavaikból. Mintha az egészet lenémították volna. Látom, hogy a szájuk mozog, de egy hang sem jut el a tudatomig. Aztán szépen lassan az egész átmegy egy zsongásba. Egy szó sem kivehető, csak egy hangkavalkád.
Megindulnak kifelé. Megyek velük.
Egy kis köves úton haladunk, kacskaringósan halad a gondozatlan fűben. Körülöttünk egy elhanyagolt, nagyon ritkás erdő. Nem látom az ulticélt, mégis tudom merre kell haladnom. Mindenki tudja körülöttem. Mintha ezerszer megtettük volna az egész utat, akár egy mindennapos rutin.
Az ég felhős, a nap lágy sugarai már nem érnek el minket, minden felvesz egy sötétebb hangulatot, akár egy porréteg takarná az egész tájat. Elhagyatott a környék. Még madarak sem csicseregnek a fákon, se légy , se semmilyen bogár. Kihalt a táj. Csak mi vagyunk itt. Előre haladunk, megyünk együtt az ismeretlennel úttal. Hallgatnak, mégis a szemük csillog, a szemük annyi mindent elmondhatna, hogy már nem is nézem tovább őket. Én is csak meredten előre nézek. Elgondolkodom, hogy ennek az egésznek mi értelme lehet, de a gondolatmenet nem halad túl sokat, mert mindenki megáll.
Megérkeztünk.
Egy medence. Egy hatalmas, három méter mély medence. Üres. Repedezett a fala, az alján itt-ott növények vannak. Itt-ott egy-egy sártócsa éktelenkedik. Mégis nem piszkos. Csak olyan természetes. Mellette egy lépcső visz le, amely egy párkányt is képez betonból, rozsdás kis korláttal körülvéve teljesen új székekkel. A medence felett egy dróthálózat megy keresztül ívelve, néhol lehet látni egy szakadt fehér piszkos anyagot. Régen egy fedett medence volt, mára a természet megszerezte magának. Hátranézve épp látom a házat. El se hiszem eleinte, hogy ennyi séta után ilyen hamar ideértünk, óráknak tűnt az egész...
Mindenki belemászik a medencébe, most térgyig ér víz. Kristálytiszta és langyos. Akár a nap egész állónap melegítette volna. Én is beleugrok közéjük, nevetve játszok a sárga labdával, valaki a párkányon áll és a medencében lévőknek dobja a labdát. A kis párkányon nincs egyedül, az egyik székben ott ül valaki. Nyugodtan hátradőlve, nem látom a szemét a hajától, mégis tudom, hogy a tincsein keresztül figyel. Ő nem nevet, nem beszél, csak figyel.
Pár perc után én kerülök sorra a párkányra. Félek. Tudom, hogy nem sikerül bedobnom a labdát. Túl könnyű és a szél túl erősen süvít. Félek, hogy kinevezettnek. Eldobom a labdát, szembe a széllel, és elfújja. Az egyik fiú nevetve kijön és bedobja. A szél még mindég tombol mégis sikerül neki, a szél tovább fúj, már nem hallom a nevetéseket, sem a beszédeket. Ismét csak egy külön szemlélő vagyok. Aztán minden elcsendesedik, csak a halk kuncogások hallatszanak, mellettem az idegen feláll. Hallom, hogy az egyikőjük hív hogy segítsem ki az egyik lányt, akinek beakadt a lába. Már nincs víz, most teljesen száraz, mire odaérek a lány szabad.
Az ég dörögni kezd. Az eső lassú cseppekben versenyezik a föld fel. Sokan visszaszaladnak. De vannak akik élvezik az esőt. Én is köztük vagyok. Kiszaladok a medence közepére és forgok, kitárom a karom , becsukom a szemem és élvezem a cseppek simogatását. Egyszer csak felnevetek. Forgok, ugrálok tócsáról tócsára. Csak nevetek. Most nem azért kacagok, mert azt kell tennem. Most nem mások miatt vagyok boldog. Tényleg örülök. Mert szabad vagyok, mert azt teszem amit akarom, mert itt vagyok, önfeledten nevetek.
Csak most veszem észre, hogy az eső úgy esik , akár a dézsából öntenék. Nem hallok ismét, csak az eső zuhogását hallom. Megállok egy pillanatra, körülnézek. Senki sincs már itt. Mindenki a házban van. Csak egy valaki maradt rajtam kívül. Csak ül és a fekete hajtincseken keresztül néz. Nem szól semmit, nem mozog, lazán ül, az arca kifejezéstelen. Meredten bámul engem. Megállok egy pillanatra. Én is visszanézek. Nem értem mit keres itt. Ő nem vizes. Akkor nézek fel és veszem észre, hogy a medence felét beárnyékolja egy fa, hatalmas levelein nem tud átszűrődni az esőcseppek.
Egy barna hajú 10 év körüli kisfiú szalad a párkányra, az öccse az. A házba hívja. Engem észre se vesz eleinte. Zavarodott arckifejezéssel nézek rá. Pedig nem hallom a hangját, soha sem láttam egyikőjüket, mégis pontosan tudom ki a kisfiú, tudom miért jött ide. Aztán rám pillant, mintha természetesnek venné látványomat. Aztán elmennek.
Ott állok pár percig, majd villámlik és én is a ház felé rohanok, de mikor már közel vagyok a házhoz, az eső még nagyobb cseppekként zúdul a világra, érzem, hogy valaki figyle. Nem nézek fel, majd ismét villámlik.
Felébredtem.
Lunea.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése