Leopoldine 1.

A szobámba tejeskávé illata kúszott be a félig nyitott ajtón keresztül. Az ablakon a reggel pajkos fényei szűrődtek be, és vetültek a kőpadlóra, porcicákat téve láthatóvá a napsütésben. A csillár smaragdkövein megcsillant a fény.
 Megfordultam az ágyamban. A fejem belesüppedt a milliónyi csipkés párnába. És akkor gy éreztem, ideje fölkelnem.

 Kikászálódtam a baldachin alól, és a nehéz faszekrényhez kászálódtam. Kinyitottam az ajtaját, mire az éktelen nyikorgással töltötte el a szobát. Kivettem azt a több száz alsószoknyát és a krinolint, amiben még mindig nehezen tudtam ülni. Fölcsatoltam, é  ráborítottam a zöld csipkeszalagokkal díszített szoknyát, de még előtte összehúztam a derekam a fűzővel, amit szokás szerint nem tudtam megkötni.
- Margot! - kiabáltam.
- Igenis Leopoldine kisasszony, miben lehetek segítségére? - futott be a kicsit túlsúlyos cselédlány a szobába.
 Én csak egy segélykérő pillantást vetettem rá, és a derekamra néztem, amiből ő egyből tudta mi a teendője.
 Megfogta a fűzőm szalagját, és akkorát rántott rajta, hogy majdnem visszajött a még le sem ment reggeli.
- Margot...
- Oh, Leopoldine, hát magácska nem is tudja milyen csodálatos nap van ma.
- Ami azt illeti, nem. De Margot...
- Ma este van a Kérők Bálja, hogy végre már férjecskét találhassunk magának. Egész napi hajcihő, készülődés, szépítkezés. O hó! És hát maga van este a központban Leopoldine, mert nem ám velem fog táncolni az a sok fiatalúrfi, hanem a kis Leopoldin-nal!
- Igen, ez mind szép, jó, és csodálatos, de Margot! - szóltam rá erélyesebben.
- Mondja kincsem! - nézett a szemembe mosolygósan.
- A fűzőm. Nem lehetne egy kicsit, hogy is mondjam...
- De, persze hogy lehet, nyugodjon meg virágszálam - azzal akkorát rántott a fűzőn, hogy mikor belenéztem a tükörbe, egy fűszálat láttam visszatekinteni.
- ...lazábbra engedni? - nyögtem ki reménytelenül, mert Margot már ki is viharzott a szobámból. Mondván: ,,Mindent elő kell készíteni az érkező ifiuraknak, és persze a kis Leopoldin-nak."

***

A reggelim után kisétáltam a szobám teraszára, egy két udvarhölgy barátnőmmel egyetemben, akik már úgy várták a Kérők Bálját, mint még soha semmit.

- Leopoldine! - kiáltott föl Ernestine. - Nézz oda, milyen hintó gördül föl a hídon!

 Mert ugye a kérők sem este jönnek. Isten mentse őket a nagy rohanástól! Már reggel elkezdenek szállingózni a kastély falai közé. Ezeket a lovaskocsikat néztük, és azt tallózgattuk, vajon melyik lesz az, amelyikhez hozzámegyek. Mellesleg megjegyzem: Kérők Bálját már hatodik éve rendezünk, mert sosem akartam hozzámenni egy kérőhöz sem. Ezért a szüleim már nagyon remélték, hogy ez lesz az utolsó Kérők Bálja, és ők végre ,,nyugdíjba" vonulhatnak, és átadhatják nekem a trónt.

***

Nem bírtam sokáig az udvarhölgyek társaságát. Az a nyafogás, és a földöntúli frekvenciák, amik kijöttek a szájukon... Kész borzalom. Inkább bementem a szobámba, kinyitottam a sarokszekrény ajtaját, arrébb húztam a ruhákat, és elkezdtem lefelé lépkedni a titkos lépcső fokain. 

A titkos lépcsőm az erdő sűrűjébe vezetett.  A kastély alatti titkos átjárók nyirkosak voltak és hidegek, de engem nem zavart a hűs levegő.  Egy félóra séta után elérkeztem az alagút végéhez, és fölnyitottam a csapóajtót. 

 Nem számítottam rá, de hatalmas vízmennyiség ömlött az arcomba. Már régóta nem használtam az alagutat, és nagyon sok eső esett az utóbbi időben. A hajam eléggé átázott és az arcomra tapadt, de nagy nehezen följutottam a felszínre, és az erdő semmi mással össze nem téveszthető illatát éreztem. 

 Elkezdtem befelé sétálni a nyirkos és vízcseppektől gazdag avarban, majd hirtelen hangokra lettem figyelmes. 

 Néha fölpattanó faháncs hangját hallottam. Jól ismertem, mert sokat jártam le a kastély fafaragó műhelyébe, ahonnan ismerősek voltak a zajok.  Közelebb mentem, és meglepetten láttam, hogy nem vagyok egyedül...

 Egy fiatal fiú ült egy böhöm kövön, és valamit faragott. Agyonfoltozott, rongyos ruhája révén, szinte beleolvadt a környezetbe. 

 Még özelebb merészkedtem, de sajnos - mint ilyen alkalmakkor mindig - ráléptem valamire.

 A fiúnak megállt a kés a kezében, és nagyon lassan felém fordult. 

- Szervusz! - fölállt, és odajött hozzám. Kezet fogott.

- Jerom Solga°rd vagyok.

- Leopoldine.  Személyesen.
A szemöldöke megrezdült.
Végignéztem rajta. A már említett, rongyos ruha, kócos, szőkésbarna haj, villogó, kék szemek, telt ajkak, mezítelen lábak. Elgondolkodtam a nevén. Jerom Solga°rd. Nemesi név. Erre a vezetéknévből rájöttem. De ez a két szó nagyon ismerős volt nekem. Csak nem tudtam honnan. Biztos Blaise fafaragóműhelyéből szökött meg. 
- Mit faragsz? - törtem meg a már kínossá váló csöndet. Leültem mellé a kőre.
 A kérdésemre  nem válaszolt, viszont belefogott egy mesébe.
- Volt egy szer egy király. Makacs volt, és gőgös, de a lényeg ott van, hogy már régóta hadilábon állt egy másik királlyal. Az előbb említett királynak volt egy fia, aki elakart menni egy nagyon furcsa bálba, de az apja nem engedte, mert a bált az ellenséges király rendezte. Ezért a fiú összecsomagolt, és megszökött. Azóta nem tudják mi lett vele.
- Ez nem egy vidám történet - húztam el az orrom.
- Nem, tényleg nem.
 Lenézett a faragmányára, és tovább farigcsálta. Majd fölemelte a fejét, és a tenyerét becsúsztatta az állam alá.
- Tudsz titkot tartani, Leopoldine, - kérdezte, és az arcát közelebb vitte az enyémhez. 
 Némán bólintottam.
- Akkor este elmondok neked valamit.
Még közelebb húzódott hozzám.  Átfogta a derekam, majd megcsókolta az orcám. Aztán óvatosan eltávolodott, fölállt, és eltűnt az erdő sürejében.
 Ujjaimat a csók nyomára tettem. Furcsa érzés kerített a hatalmába. Rázott a hideg és rájöttem: szerelmes lettem egy idegenbe, akinek a neve ismerős, de a személyével még soha nem találkoztam. És ez az idegen elillant, mint a köd.