4. fejezet - A fekete fiú

Fleurette

Nem szeretem, ha megzavarják a nyugalmamat. És valamiért mindig az én laktanyám fölött kezdenek el banzájolni. Ilyenkor a hajó, amivel bejönnek, eltakarja lenn a mélyben a fényt - pláne este, még a Holdat se látom -, és a koralljaim teljes sötétségben úsznak.
 Vártam, hátha elmennek. De nem tettek így. Fölmentem egy kissé, hogy megnézzem, melyik hajó jött be zavarni. Ismerős volt az úszómasina, de még sohasem észleltem rajta hangos zenét és danolászást. Hatalmas volt, és fehér. Azt hiszem. Mikor kimegyek a partra, és megbúvva egy hasonló hajó mögött, hallgatózni szoktam. A parton állók fedélzetéről olyanokat szoktak kiabálni, hogy jacht így, jacht úgy, tehát szerintem ez egy ilyen fajta izé volt. Erről - a föntebb már nevezett hajóról - gépeket szoktak leereszteni, amik egy idő után irdatlan idegesítőek tudnak lenni.
 Szórakozásból elkezdtem megborigatni a szerelvényt. Hangos sikoltozás szűrődött le a mélybe. Poharak estek ki a kezekből, és hangos csörrenéssel törtek millió darabra a hajópadlón. A hajó ringatózásától a pohárból kiömlött gyanús folyadékok a vízbe csorogtak és szétoszlottak. Hatalmas mennyiségű vörös ital folyt folyamatosan, és amikor még a lábak eszeveszett dobbanását, futkározását is hallottam, akkor ezt megelégeltem, és kiugrottam a vízből. Elkaptam a korlátnál álló első személyt, akinek az arcát barátságosnak véltem, és magammal rántottam a habok közé. Teste remegett a kezeim között. A vörös lé még mindig nem oszlott el teljesen, ezért nem nagyon láttam a - feltehetőleg fiú - arcát. De aztán kissé kitisztult a kép, és belenéztem ijedt szemeibe. Rámosolyogtam, de ő eltátotta a száját, és ficánkolni kezdett a kezeim közt. Elengedtem. Ez a hajó elúszott, és ráadásul rossz irányba. A fiú a nyílt víz felé kezdett úszni, és vissza se nézett.. Még utána akartam kiabálni, hogy a a part a másik irányban van, és arra ne ússzon, mert cápák milliárdja leselkedik rá, de rájöttem, hogy úgyse értené meg a sellők nyelvét.
 Megráztam a fejem, és kiemelkedtem a vízből. A fedélzeten alig volt valaki, de egy furcsa, sötétbe öltözött fiú állt a korlátnál. Megragadtam, és lehúztam a mélybe. Hála Tengernek, a vörös ital teljesen eloszlott, és láthattam az új ,,áldozat" arcát. Fekete haja oldalt fel volt nyírva, szája nyitva, szemét sajnos nem láthattam, mert elájult a páciens, és nem akartam húzogatni a szemhéját. Nyakán furcsa festmény. Az orra meg olyan íves, delfines volt, amilyet még sehol sem láttam. Szimpatikus, bár kissé beképzelt volt nekem. És akkor, amikor ezen gondolkodtam, rájöttem, hogy nem kap levegőt. De kapnia kellett, hisz már nagyon régóta lent voltunk a víz alatta. Még egy ájult állapotban lévő ember is vesz levegőt. Szerintem...
 A mellére helyeztem az arcom. És lássak csodát, lélegzett! De hiszen ez lehetetlen, ez morbid  és sellőészen fölüli, hogy egy EMBER lélegezzen a víz alatt! De nem volt kecmec, igaz volt az észrevételem.
 Kissé kikukkantottam az éjszakába, és azt vettem észre, hogy a hajó eltűnt. Helyén egy átlátszó alak lebegett a vízfelszín fölött pár centire, s meredten nézett a kezemben tartott ájult fiúra. Hosszú ruhát viselt és a meredt tekintetében még bujkált valami. Igen, szomorúság. Aztán a lány szertefoszlott, s helyén a nagy semmi maradt. Tenger nyugodt volt, mintha mi sem történ volna. Ez mindössze pár perc alatt játszódott le, és még én is alig bírta elhinni, hogy ilyet láttam.
 Tudtam mi volt az a lány. Szinte minden ilyen baleset után megjelenik egy a vízen. A lány meghalt, de nem teljesen. Lelke nem távozott, ebből a világból, hanem itt él tovább. Félelmetes erejük van, és bárhol föl tudnak bukkanni. A hajó utasa volt, és jó sellőismeretemből következtetve a fiú barátja.
 Az ájult fiúra néztem. Nem tudtam, hogy hova vigyem. A szigetemre, a roncsomra, vagy a barlangomba.  A hajóroncs mellett döntöttem, s lebuktam a víz alá az emberrel - de még előbb vetettem egy futó pillantást a kilométerekre tűnő partra, ahol halovány fények világítottak az éjszakában -, s sebesen úszni kezdtem még beljebb, Tenger szíve felé. Ugyanis ahhoz közel található ez az elsüllyedt hajó.
 Tenger szívét még soha, senki nem találta meg, de a sellők, és víziállatok érzik, hogy valahol itt van. Valahol a közelükben, de mégsem. Sokan azt mondják, egy hatalmas, dobogó valami, ami körül olyan burjánzó és gazdag a víz alatti világ, hogy még el sem tudjuk képzelni. De vannak, akik azt állítják, hogy csupán egy kavics méretű a szív, és ezét nem találja meg senki, pedig tényleg itt van az orrunk előtt. Én személy szerint ennek a feltételezésnek élek.Nem tudom miért. Talán azért, mert az iskolákban nem ezt a változatot tanítják, hanem a másikat, és csupán lázadásból. De az is lehet, hogy a titokzatossága miatt. Mert szeretem az olyan dolgokat.
 Villámgyorsan - bár tudnám az milyen - siklottam a vízben. A kezeim között lévő fiú hajába hínárok és egyéb dolgok ragadtak, mert egy nagyon elhagyatott és mélyen lévő részhez értünk. Közel a tenger fenekéhez. A fiú néha pislantott egyet-kettőt, és kissé mocorgott is a kezemben, de nem hinném, hogy ébren volt. Bár...sose lehet tudni.
 A Hínárerdő - nem összekeverendő a Hínárerőddel, ami egy nagyon izgalmas hely, hiszen egy olyan várról van szó, amit teljesen benőtt a hínár, és a nagy dzsumbujban már az erőd bejáratát megtalálni is kész kihívás - következett. Rég jártam már ott, és nem tudtam, hogy a növények ennyire  benőtték ezt az egykor medúzáktól hemzsegő helyet. Lefelé, lefelé, és lefelé úsztam. Egy kis idő múltán fölsejlett valami  a távolban. A hajóm. Barna, rozsdás, moszatos gyönyörűség. Az árboc legtetején lévő zászlót lassan lebegtette az áramlat. Három szín volt a vásznon, de már gőzöm sincs, hogy melyikek. A fedélzet kidőlt korlátjai rémisztően hívogatják az arra járókat. A hajópadló néhol beszakadt pallóin keresztül halak áramlottak ki a sötétből.
 Odaúsztam, ahol, a csodálat orra belefúródott az iszapba. Ott van egy luk, amin keresztül a hajó belsejébe tudok úszni. Így tettem. A kis folyosó - amit még én vájtam - üres volt. csak a vízben úszott egy- két cafat és szálka. Az alagút után a nagyszobába értem. Mikor még működőképes volt a ma már roncs hajó, akkor ez a helység valami úri ember, inkább hölgy szobájaként üzemelhetett. A plafonról kristálycsillár törött darabja lógott le, a falakon szakadt festmények álltak csálén, amiket olyan jó nézegetni, mert csatajeleneteket ábrázolnak, és ezeket én is el szoktam játszani egy vasrúd segítségével, ami kardként funkcionál. Ezeken kívül már nem sok miden volt a szobában. Még amikor a hajó elsüllyedt, nagyon sok sellő széthordta az itt található tárgyakat.
A baldachinos ágyra ráfektettem a fekete fiút, és vártam. leültem a szépítkezőasztal elé, letöröltem a törött tükörről a ráragadt algát, és igazgatni kezdtem a hajam. A tükör törései miatt egyszerre ötször és a közepén kismilliószor láttam a hodályt. A bizgentyűvel való fésülködés után a foszladozó szekrényhez úsztam és kivettem egy tüllkendőt, magamra terítettem, megfogtam a vasrudat és játszani kezdtem, hogy elüssem az időt, ugyanis nagyon unatkoztam.
 Tenger halk, félelmetes morajában, és szívének egyenletes lüktetésében hadonásztam, hátat fordítva az ágynak, és szembefordulva a fölhúzott orrú, beképzelt, frissen borotvált ezredest ábrázoló festményhez.
- Vigyázz apám, bele nem folyjon az orrodba a víz, annyira fönt hordod! - mondtam a műalkotásnak.
- Te csak ne kritizálj madmoiselle Fleurette! - szóltam elváltoztatott, mérges hangon. E mondatot az ezredes ,,mondta" nekem.
- Kihívom egy párbajra, ezredes úr! - szegeztem neki a kardom.
- Jöjjön csak Fleurette kisasszony! - ,,szólt" az ellenfél mély hangon.
 De még mielőtt elkezdődhetett volna a párbaj, nyögdécselést hallottam az ágy felől, s a vasrudamat eldobva, gyorsan odaúsztam, majd óvatosan széthúzva a málló baldachint, betekintettem az ágyra. A fiú láthatóan ,,fulladozott". Az orrát fogta be, de így nem kapott levegőt, csak ő nem tudta, hogy a víz alatt tud lélegezni.
 Kezemet az övére helyezve elhúztam az orra és a szája elől, és ezt mondtam neki:
- Vegyél levegőt! Kapsz a víz alatt is!
 A fiú úgy bámult rám, minthogyha Tenger szívét látná - azt ugye már mondtam, még soha, senki nem látta.
- Lélegezz már! - kiabáltam, és ő óvatosan levegőt vett, majd félénken megszólalt.
- Te...k...ki...v...vagy? - reszketett szegény.
- Fleurette - mondtam, s uszonyomat behajlítva lehuppantam az ágyra. - És te?
- Te sellő vagy! Basszus! Valentine, gyere ide, itt van egy!- kiabált és ijedten mutogatott rám.
- Igen, az vagyok, de a barátod nincsen itt. Elmentek - feleltem nyugodtan. - De a nevedet még mindig nem tudom.
- Vincent. És kérlek, akárki is vagy, ébressz fel ebből a rémálomból! Nem lélegezhetek víz alatt, nem beszélhetek egy SELLŐVEL! Hol van a hajó? Ébressz fel!
- Ez nem álom Vincent. Ez a valóság, és mint már mondtam, a hajód elment.
 És mikor ezek a mondatok elhagyták a számat, halk földrengés futott végig a vízen, fölkavarva azt. Tenger szíve egyre hangosabban vert, és úgy éreztem, hogy itt van mellettünk, pedig még beljebb kéne úszni. Igaz, akkor se tudnánk, hogy hol van, de éreznénk.
 Tehát, Tenger szíve egyre jobban morajlott és őrjöngött. majd hirtelen hangos robbanás rázta meg  a hajóroncsot és minden elhomályosult.
 Tenger megérzett valamit. Vagy valakit...