{A szereplők valós személyek, csak a nevük lett megváltoztatva vagy átfordítva. A történet tulajdonképpen egy álom, amit kibővítettem. A saját álmom.}
Hatalmas teremben ültem. Előttem tanári asztal és egy nagy, zöld tábla. Mögöttem végtelenbe nyúló padsorok. Mindenki a lapja fölé görnyedve rágta a tolla végét. Még csak a második feladatnál jártam. A zeneszerzők nevét kellett összekötni művei címével. Ez ment. De mikor továbblapoztam a feladatsoron, és a lapokat végigpörgettem az ujjaim között, úgy éreztem, nem fog sikerülni. Kottázási feladatok, hangsorok, és miegyéb. Igen, szolfézsvizsgán voltam. Mindig is rettegtem attól, hogy egyszer majd be kell ülnöm a vizsgaterembe, és ki kell töltenem egy százpontos feladatlapot, ami hét év anyagát foglalja össze.
Tőlem balra Aaron szántotta a sorokat a tollával. Tudta. Jobbra Celia gondolkozott a válaszokon. Hátrafordultam, hátha tud valaki valami segítséget adni. És akkor egy hang ütötte meg a fülemet:
- Lara, a feladatlapot próbáld kitölteni, ne a többiek arcáról akard kiolvasni a válaszokat! - szólt rám Mrs. Bonac.
A figyelmeztetés ellenére mégis hátrafordultam, mert előbbi szemlélődésem alkalmával észrevettem valamit a végtelennek tűnő terem legvégében.
Egy zenegép volt, és az emelvényen állt. Nem érdekelt, hogy mit szólnak majd hozzá, fölálltam. Odagyalogoltam a különösen régi dobozhoz, és végigfuttattam oldalán az ujjamat. Poros volt, mintha már évek óta itt állna mozdulatlanul. Miközben a gombjit csavargattam, sok diák hátrafordult, és odajöttek a zenegéphez. Mikor már annyian álltunk ott, hogy a gép ki se látszott közülünk, Mrs. Bonac megelégelte, és odajött.
- Ha már ennyien idecsődültünk,mesélek nektek erről a száz éves zenegépről.
És Mrs. Bonac mesélni kezdett, a számunkra nem mindennapi látványról.Engem tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt, ezért úgy gondoltam, kihasználom az alkalmat a puskázásra.Szépen kislattyogtam a tömegből, és elindultam visszafelé, a padomhoz. Az asztaloknál elszórtan ültek csak diákok, de akkor észrevettem, hogy Celia és Aaron a helyén maradt.Halkan sugdolóztak, mikor behuppantam közéjük a székemre.
- Megy a feladatsor? - nézett rám kedvesen, aggódva Aaron.
- Ha azt annak tudom mondani, hogy eddig két feladatot sikerült megcsinálnom egy óra alatt (mikor másfél órás a vizsgaidő), akkor azt mondom, igen, megy.Persze, mindent értek belőle, csak a felét nem, de nem kell aggódni, tudom. Igen, tudom és értem - feleltem felindulva.
- Nem tudod a válaszokat, ugye Lara? - kérdezte Celia.
- Gyere, segítek - húzódott hozzám közelebb Aaron.
A hangsoros feladathoz ugrottunk, és elkezdte magyarázni. Aztán jöttek a transzponálások, amiket mindig is értettem, de ott, a vizsgán, valahogy nem jöttek elő a tanultak.
És eközben Aaron szorosan mellém húzódott, és a tollával mutogatott, de én csak annyit láttam, hogy hadonászik vele, és közben hangtalanul jár a szája.
Ránéztem. Mellkasom hullámzott a fehér blúzom alatt. Őneki meg megállt a toll a kezében.Közelebb hajolt hozzám. A fülemhez. Éreztem meleg leheletét az arcomon, majd megszólalt. Én vártam, hogy valami szerelmes, ízes szavakat ejtsen ki a száján, de csak ennyit tudott kinyögni, és ezt rekedten, alig hallhatóan, mintha a szája mást mondana, mint amit gondol:
- Lara, vizsgán vagyunk.
A vizsgaidő letelt. Mrs Bonac hangja szántotta a levegőt:
- Mivel a vizsgaidő jó része azzal telt el, hogy meséltemnektek a száz éves zenegépről, ezért holnap be lehet jönni befejezni a feladatsorokat!
Majd Mrs. Bonac beszedte a feladatlapokat, és a diákok elkezdtek kiszállingózni a teremből.
Celia és Aaron (mint unokatestvérek), együtt hagyták el a termet, és a mozgólépcső felé vették az irányt. Követtem őket. Túl gyorsan mentek. Már a mozgólépcső vitte őket lefele, amikor én is ráléptem az acélszerkezetre.
- Celia! Várjatok! - kiáltottam utánuk hangosan, mire ők mosolyogva hátrafordultak.
- Azt hitted itt hagyunk? - nyújtotta felém a messzeségbe a karját Aaron.
Futni kezdtem a mozgólépcsőn, hogy előbb érjek melléjük, mint ahogy azt a szerkezet engedné. Meredeken száguldottam lefele, és azt hittem menten elvesztem az egyensúlyomat,de végül szerencsésen melléjük értem.
Leléptünk a mozgólépcsőről és az előcsarnokban találtuk magunkat. Innen nyílt a zeneiskola, ahová a mozgólépcsővel lehet fölmenni, egy fedett bevásárlóutca, és a villamos és buszmegálló. Kiléptünk a hatlamas üvegezett ajtón a szakadó esőbe.
- Hozzánk menjünk! - kiáltotta Celia a szakadó esőben, miközben magára akarta erőszakolni a kapucniját.
Aaron hirtelen megfogta a kezemet.
- Fogd meg Celiát, nehogy elkavarodjon - mondta nekem egy villámlás közben, ami bevilágította az arcát.
Mikor kihunyt a villám fénye, és újabb, hatalmas dörgés vette kezdetét, lélekszakadva rohanni kezdtünk Celiáék utcája, a Birch alley felé.
De valahogy nem tudtuk megtalálni. Órák óta bolyongtunk az utcák közt. Aztán egyszer csak feltűnt előttünk a Birch alley Celiáék házával, aminek oldalán ott volt a nemzeti színű zászló, melyet a vihar szakadatlanul, könyörtelenül tépett.
- Itt vagyunk - nyögte ki Aaron, és kifulladva lihegett. Száján párafelhő távozott, és hangtalanul, láthatatlanul oszlott szét a levegőben. Piros arcocskáján csíkokban fojt le a víz, amely szőke hajából eredt.
Celia a térdén támaszkodott. Kapucnija teljesen átázott, így hiába tette rá sötét hajára. Lehúzta a pulcsiját, és előtűnt a nyakába akasztott kulcscsomó, amivel a kertkaput szándékozta kinyitni.
A hajam és a ruhám csatakos volt a víztől. Szédülten, és imbolyogva indultunk be a házba. Mikor beléptünk a melegbe, frissen sült kenyér bódító illata csapott az arcunkba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése