2. fejezet - Senkiföldjén

Fleurette

 Tenger sejtelmesen simogató habjai között úszkáltam. Megnéztem kedvenc helyeimet. A névtelen hajóroncsot, amit már több száz éve benőtt a síkos hínár, és egy szárazföldi lény sem törte magát érte, hogy földerítse a hajó mivoltját. Én sokat szoktam a környéken úszkálni. Megfigyelésem, hogy az itteni halaknak van valami furcsa zamatjuk, ami hogyha ráharapsz az uszonyos puha húsára, szétárad a szájüregedben.
 És elúsztam még Senkiföldjére is. Tenger uralkodójának (tulajdonképpen Tenger, maga az uralkodó, e kellett választania az idők kezdetén egy sellőt, aki közvetíti gondolatait a népnek) és a nyílt víz között - ahol én élek - helyezkedik el ez a merően érdekes és silány növényvilággal rendelkező szakasz. Ez a cápák közkedvelt tartózkodási helye, és milliónyiféle halfajta búvik meg a vérengző, nyílt víz felől érkező sellők elől, az aszott hínárok között.
 Mostanában eleve is furcsa késztetést érzek arra, hogy Senkiföldje felé vegyem az irányt. Valami van ott, érzem.
 Tehát Senkiföldjén tartózkodtam, egy korallzátony sűrűjében. Néztem a csendben úszkáló gyönyörű, a szivárvány (sajnos még sosem láttam, de már hallottam róla) minden színében játszó halakat. Egyik étvágygerjesztőbb volt, mint a másik... A tintahalakat, a cápákat, és azt a megannyi élőlényt, amely mind szokatlan látványt nyújtott e föld egyszínűségében. Jobban megnéztem kis uszonyosaimat. Akármennyire is nyugodtnak látszottak, szemükben rémült fény csillogott. Pedig ők nem érezhetik a szagomat.
 Amikor kitaszításomra készültek Tenger birodalmából, mert gyilkosnak tituláltak, a hatalmas, nagytudású és tekintélyt parancsoló boszorkány, Andromeda egy különös szaggal ruházott fel, mielőtt a vasláncos börtönbe vetettek volna. Miután bezártak, a Sellők tanácsa nyugodt szívvel elterpeszkedhetett. De arra nem számítottak, hogy Fleurette-nek, a hírhedt gyilkosnak elég sok trükk rejtőzik a tarsolyában. Így tudtam megszökni abból a börtönből, ahonnan még senki sellőfiának nem sikerült szabadulnia, a Sellők Tanácsának rendeletének kivételével. Azóta is körözött bűnös vagyok. és ha a sellők megérzik a szagomat, rögtön menedéket keresnek, hogy elbújhassanak Fleurette elől.
 Mélázásomból egy hirtelen támadt örvény szakított ki. A halak fedezékekbe menekültek, de voltak olyan párák, akiknek ez nem sikerült. Őket elkapták. Méghozzá nem is akárkik, hanem a Véreslepkék. Az előbb említett banda, a birodalomból kitaszítottakból és egy csapattá verődött sellőkből áll. Az ő börtönbüntetésük valamily oknál fogva elmaradt. Velük az a baj, hogy a nevükhöz híven nagyon keménynek mutatják magukat, de valójában ők a leggyávábbak.
 Cikázva száguldottak a pár perccel azelőtt még nyugodt helyszínen és még élelem után kutattak. De hirtelen, mint mikor apró állat meghallja  a nagy ragadozó neszét, összehúzták magukat, és körülkémlelni kezdtek. Megérezték a szagomat. Tudták, hogy bármelyik pillanatban előugorhatok valahonnan, úgyhogy jobbnak látták távozni. Pedig nem tettem volna ilyet.
 Óriási szemétdombot és kihaltságot hagytak maguk után. A kristálytiszta senkiföldjei víz, halványvörös színeződést kapott, mindenhol húscafatok és csontmaradványok úszkáltak. Nevük is mutatja, hogy véres pusztulást hagynak maguk után.
 Még a korallban való bujkálásom során kiszemeltem egy halt a rengetegben. Egy elég furcsa mozgással úszó halat. Olyan egyenletesen mocorgott, mint egyik hal sem a Nyíltvízen. Meg is böködtem párszor, de még egy pillantásra sem méltatott...

Minden na történnek ehhez hasonló események, és én már unom őket. De nagyon. Valami igalom kéne, valami fergeteg! Vagy valaki, aki nem utál engem. Akinek úszóhártyás kezébe csúsztathatom ujjaim, akivel beszélgethetek a mindennapi dolgaimról, akivel elúszhatok a roncshoz, és bemutathatom annak minden titkát, és valaki, aki megbízik bennem. Mert rám még a halk sem adnák legféltettebb titkaikat. Persze, érthető, hisz ki az az őrült, aki egy gyilkossal, Tenger rémével fog sutyorogni? Senki...
Egy barátra vágyom.