Vincent
- Te. Jó. Ég!- döbbentem le teljesen.
- Most mi van?- nézett rám kérdőn Valentin.
- Hány embert is hívtál meg erre a pici jachtra?- tettem fel a kérdést pislogva a látványra.
- Csak egy párat.- felelte váll rándítva, majd megindult a jacht fel.
Ennek ez a legelső bulija, és már most vannak legalább 30-an, ami nagyszámnak számít erre felé. A jachttal pedig csak negyed óra múlva indulunk.
Megráztam a fejem, hogy elűzzem a rossz emlékeket. És próbáltam befogadni a látványt. Valentin szüleinek sok kisebb csónakja, jacht-ja van. A környéken mindenki rendelkezik valamilyennel. De Vale szülei megszállott munkája miatt, mindig kell legyen tartalék jacht is. Mint ez is, ami most ki van díszítve lampionokkal, egy asztal ami tele van kajával és egyéb innivalókkal. A jacht nem olyan kicsi, de irdatlan nagynak sem mondanám. Könnyen elfér rajta 30 ember is... Vagy már 35-en vagyunk? Fogalmam sincs, de jó bulinak ígérkezik.
Valaki elindította a zenelejátszót, ami elkezdte lejátszani Blood on the Dance Floor- Where's My Wonderland számot. Az egyik kedvencem. Mosollyal az arcomon megindultam, hogy végre elinduljunk, mert nem hiszem, hogy lesz még hely pár késve érkező embernek. Ha jobban belegondolok már most sincs túl sok hely... Vagy egyáltalán levegő. Mikor felértem sokaknak köszöntem, üdvözöltem őket, minden arcot ismertem. Ugyan azok amiket egész életemben láttam. Mindenki táncolt a ritmusra, énekelte a szöveget. Most én is köztük lennék, ha nem éppen a legjobb haverom buliján lennék, aki körbe van véve pár csinos lánnyal, ezáltal nem törődve azzal, hogy épp emberek lepik el a kis helyet. Csak a lányok voltak neki. Mind a hármat ismertem. Lucy, Kléo és Carmel. A három kiskutya. Így szoktam emlegetni őket. Suli időben le nem tudnak szállni rólam. Csak három házzal arrébb laknak tőlünk, még kicsi koromban igazán jóban voltam az ikrekkel. Mind a három csaj tök egyforma első látásra, ugyan olyan hosszú sötétbarna hajkorona és nagy barna őzikeszemek. Csak éppen Lucy a magasabb, sportosabb, izmosabb. Kléo arca tele van halvány szeplőkkel, tartása büszke, háta egyenes. Carmel... Őt bírtam a legjobban mind közül. Ő a legkedvesebb, de visszahúzódó és a haját a szemébe fésüli, pillantása folyton szomorú. Mind a hárman gyönyörűek. Csak van egy aprócska hibájuk. Ha egyszer érdeklődni kezd az egyikük irántad, persze húzza magával az ikertesót és nem tudod magadról levakarni őket. És, ha elkezdenek beszélni, hát... Olyan a hangjuk, mint a részeg macskáknak. Pedig régen milyen jófejek voltak!
Ahogy látom Valentin élvezi a helyzetet, hogy ő van a középpontban... Milyen híres lett hirtelen!
- Nem kellene már végre indulni, Vale?- kérdezem mikor odaérek.
- Cent!- mondják egyszerre az ikrek.
Ó, hogy utálom, ha így hívnak. Gyerek koromban ez volt a becenevem, mert mikor itt volt pár rokonunk Amerikából, hoztak egy egy centest. Amit persze folyton magammal hordtam és büszkélkedtem vele, hogy nekem milyen pénzem van... Milyen egy hülye 5 éves voltam! A lányok meg azóta Cent-nek hívnak, folyton emlékeztetve arra a kínos gyermekded viselkedésemre. Pedig annyi év eltel már!
- Hozhatok valamit inni, Cent? -kérdezte mosolyogva Lucy.
- Kösz. De tudok magamnak is hozni.- ráztam le, majd Valentin-hez fordultam- Nem kellene már indulni? Eléggé sokan vagyunk már így is, kapitány.- csaptam rá a vállára a végén, amire egy nagy mosoly lett a válasz.
- Jó, hogy eszembe juttatod, Cent.- vetettem rá egy haragos pillantást.- Jó. Jó. Gyere induljunk, mert a végén megeszel.-indult el végre a kormány felé.
Utána mentem a kis helyiségbe, hogy lássam mit csinál. Már megszoktam, hogy folyton tele van minden féle mütyürkével a kabin, de nem számítottam volna arra, hogy most is lesz. Képernyő minden hol, pici pityegő gépezetek. Eléggé bizarr látványt nyújtottak. Pláne most, az éj leszálltával és buli kezdetén. Miben mesterkedik már megint? Tudom, hogy a sellőket keresi, de nem gondoltam, hogy komolyan gondol minden szót és meg is teszi a végén. Most tényleg! Ki a csuda foglalkozik velük? És akkor minek rendezett ennyi mindent, ha fel akar minket falatni a sellőkel?
Sokszor gondolkodtam, hogy a legjobb lenne, ha bele lehetne már végre látni Valentin kobakjába, mert ott milyen gondolatok mennek át... Szerintem ő maga sem tudja követni csavaros és bizarr elméjét. Ott születnek a legőrültebb dolgok amikről valaha is hallottam. Okos ő, csak talán kicsit zakkant is.
- Pontosan mit is tervezel?- kezdtem el nézni közelebbről is az egyik képernyőt, ami épp valami számokat mutatott. Láttam már ilyet, csak nagyon nem tartom soha eszembe azt, ami nem érdekel. És, hogy mi az isten lehet ez? Annyira érdekelt, mint vajon mit eszik az angol királynő. Majd a pillantásom Valentinre fókuszáltam, a motort indította be. Hála az égnek vége elindulunk.
- Észrevettél valami különöset a támadások között?- nézet rám azzal a szokásos komoly arccal.
- Mit is kellet volna észre venni?- kérdeztem vissza felhúzott szemöldökökkel.
- Minden esetben, a parttól pár száz méterre van egy hely, aminek a környékén történnek a balesetek. De a szüleim napi szinten bejárják azt a helyet és eddig soha semmi sem történt még ott. Még a víz mozgását is figyelték, de semmi az égvilágon nincs ott elméletileg, csak pár apró hall a korallzátony körül.- emelte fel a kezeit teátrálisan, majd egy lépéssel közelebb érve hozzám, mélyen a szemembe nézve folytatta- Ha pedig elgondolkodol azon, hogy milyen hajókkal, jachtokkal. Vagy valami buli volt, vagy épp ünnepeltek, ami hangoskodás. Vagyis ahhoz, hogy előugrassuk a nyuszikat a bokorból... Zaj kell. Ebben a helyzetben a sellőket a vízből.- mosolyodott el a saját szójátékán.- És mi lehetne jobb, mint egy buli? Hangos zene, jó pár hangos fiatal. Tökéletes, csak oda kell érni és pár percen belül reméljük meglátogatnak minket az uszonyos kis barátaink.
Csak pislogni tudtam rá pár pillanatig. Általában ez szokott történni a kiselőadások után. Próbálom befogadni azt az információhalmazt, amit ennyire kevés időn belül ilyen sokat rám zúdított.
- Sok sikert, pajtika. - húztam mosolyra a szám- Akkor húzd feljebb a hangerőt, mert szerintem sokan mások sem hallják, hogy van egyáltalán zene.
- Csak nem lázongunk?- vetettem oda nevetne, mikor indultam a kijárat felé.
- Talán megpróbálok normális korombeliként élni.- válaszolt ő is nevetve.
- Te normális?- megálltam egy pillanatra.- Hát akkor nagyon rossz úton haladsz, Valentin.- tettem a kezem a kilincsre.- Először is, hagyd azokat a nyamvadt uszonyosokat és inkább gyere, érezd jól magad.- azzal ki is léptem.
A nap már teljesen eltűnt, csak feketeséget hagyott maga után, meg egy hatalmas teljesen kerek holdat, meg millió csillagot, ami gyönyörűen díszítette, pompába öltöztette az eget.
Az asztalhoz mentem és elővettem egy piros poharat, majd megtöltöttem a punccsal, amiben fogalmam sincs mi volt. A színe eléggé érdekes volt. Olyan rózsaszín és karamell szín között mondanám. Az illata minden esetre édes volt, talán egy cseppet olyan kesernyés. Vállvonogatva megfordultam. Gondoltam megkeresem a srácokat, de észrevettem Carmel-t egyedül, a vizet figyelve.
Mindig volt egy gyengém a magányos emberke nézve. Minden bizonnyal azért lettem olyan jóban Valentinnal is, a magányosaggá hozott minket össze. Talán az, hogy nem volt társaságuk és legbelül unatkoztak elindított bennem valamit, valami sajnálat félét vagy inkább szánalmat. Ezt az érzést pedig nagyon utáltam. Ezért inkább minidig odamentem beszélgetni ezzel szándékoztam mindig feldobni a hangulatot. Csak...
Csak Carmel-nél nehezen lehetett elérni egy kicsi mosolyt. Ő különbözött a testvéreitől egy keveset. Ki akart közülük tűnni, de a félénksége visszafogta, azt ami ő lenne igazából. Mindig próbálok neki segíteni picit, hátha sikerül elindítani a fejlődést, hogy az legyen aki akar lenni. De most? Örülök, hogy legalább kimozdult minden után.
Carmel haját lágyan fújta a szellő a vállán. Egy aranyos nyári szürke ruhácska volt rajta, ami teljesen a földig ért. Mindig is szerette a hosszú ruhákat. Bármilyen alkalom volt, vagy éppen bármilyen is volt az idő, mindig felvett egyet, azzal akarta megkülönböztetni magát az ikertestvéreitől, akik folyton miniben parádéztak.
- Egyedül?- kérdeztem mikor mellé értem. Ugyan úgy a korlátra támaszkodtam kifelé nézve az égre és a vízre.
- Mint általában.- válaszolta.
- Hogy, hogy kijöttél erre a hajóútra?- néztem rá egy gyenge mosolyféle kíséretében.
- Lucy és Kléo elcipelt azzal a mondattal, hogy "Túl kell végre esnem rajta.".- még mindig a vizet bámulta meredten.- Tudom, hogy ezt kell tennem. Talán végre továbbléphetek.- nézet a végén a szemembe könnyes őzike szemeivel.
Az ikrek közül egyedül csak Carmel-nek volt barátja. Olyan akiért csak Carmel volt oda. Pierre Vloit-nak hívták. Dúlt közöttük a szerelem. Akkor is legelőször egy hajón ismerkedtek meg, amikor itt nyaralt. Pierr szüleinek itt volt egy nyaralójuk, de miután összeismerkedtek, Pierre átiratkozott ide, a szülei a munkájuk miatt Franciaországban maradtak. De minden ünnepekkor eljöttek, mert ők is imádták a helyet. A környéken mindenki tudta, hogy ők együtt vannak. Mindenki szíve megtelt melegséggel csak, ha rájuk nézett, mert igazán különleges párost alkottak... Mára már múlt időben.
Fél évvel ezelőtt tartottak utoljára egy ilyen partit, talán kicsit kisebbet. Pierre és Carmel is elmentek arra. A jacht egyszer csak felborult, ahogy mesélték és a 25 emberből csak 20 lett meg. 5 fiatal, gyerek, teljesen eltűnt. Pierre is közöttük volt. Rengeteg búvárt leküldtek, hogy megkeressék őket, repülővel figyelték a víz felszínét, hátha találnak valami jelet, a partokat járták, de semmi nyomuk nem maradt. Csak pár ruhacafat maradt belőlük, emlékek és rengeteg fájdalmas lélek.
Carmel mindig csendes volt, de az eset után szinte összeroppant, a testvérei tartották benne az életet, meg olykor-olykor átmentem hozzájuk, hogy megforgassam arra az unott levegőt abban a reményben, hogy sikerül egy pici örömöt okoznom neki. Senki sem érdemli meg a fájdalmat. Bármit tett is.
- Soha se hagyd, hogy a múltad irányítson, szívecském.- néztem rá mosolyogva, azzal a ragadós mosollyal, amivel általában mosolyra csalom a legörbülő ajkakat. De most ez nem ment.
- Valamikor azt kívánom, bár én is oda lettem volna, mint ők.-fordult vissza a vízhez. Nem mehet tovább ez a téma, mert a végén engem is beleránt ebbe a melankolikus hangulatba.
- Hát először találd fel az időgépet.- löktem meg a vállát. - Önkéntesen felajánlom szerény segítségemet, tehetségemet és a ritka társaságom. Persze azzal a feltétellel, ha én próbálhatom ki először.
- Szerény?- kérdezte mosolyogva. Végre haladunk.- Ritka az mindenképp, mert nincs még egy olyan lény aki egy ilyen helyen pont a legnyomibbal tölti az idejét.- Vagy mégse.
Nagy sóhaj kíséretében felegyenesedtem. - Ha a nyomi élvezi a magányt akkor el is mehetek...- kezdtem el, ami közben tartottam egy kis hatásszünetet. Komolyan megfertőz az a kölyök.-gondolkodtam magamban.- Ha Vale nem fejezi be a színészkedést, én magam fojtom meg.
- Vagy?- vetett rám egy pillantást.
- Vagy megmozgatja azt a csinos kis seggét végre és táncol egy jót velem, jól érzi magát. - fejeztem be egy ravasz mosollyal.
Már épp válaszolni akart, mikor kidülledt szemekkel a vizet kémlelte. Majd előrehajolva mutogatott.
- Mi?- kérdeztem.
A víz mintha erősebben csapkodta volna a jacht oldalát, azon kívül nem történt semmi. A víz ugyan olyan feketének tűnt az éjszaka miatt, amiben mintha szikrák lettek volna, a csillagok visszatükrözése, és a hold is csodálatos látványt mutatott a vízben. Felnéztem egy pillanatra az égre is... Az ég tiszta... Nem értettem, hogy lehet, hogy a víz olyan, mintha vihar lenne.
A hullámok egyre nagyobbak lettek és sűrűbbek, ha kinyújtom a kezem akkor lehet el is érem a csúcsokat... És ott! A távolban mintha valami kékes ragyogás lenne, meg valami barnás színű valamit vettem volna észre. Talán egy nagy hal? De pont itt?
Ez nagyon nem normális dolog... Nagyon nem. Ahogy körbenéztem, senki sem vett észre semmit, mindenki nyugodtan szórakozott tovább, mintha mi sem történne éppen. Senki a figyelte a vizet, senki sem szentelt egy kicsi figyelmet se arra, hogy mi van a jachton kívül, még ránk se figyelt senki.
- Ugyanígy kezdődött akkor is.- mondta Carmel a kezembe kapaszkodva, közben egy könnycsepp lehullott az arcán.- Akkor is az ég tiszta volt. Gyönyörű, mint most is. A víz pedig mintha egy vihar közepén lenne... Itt van!- kiáltotta el magát a végén és elszaladt a tömegbe, a testvéreihez, mielőtt még megállíthattam volna.
Tehát elkezdődött. Gondoltam magamban. Folyton tudtam, hogy erre a nyílt tengerben van egy hely, ahol elméletileg a víz változása után 20 perc és már a habok között van a testem... Bármi is okozza ezt a felettébb furcsa jelenséget, aminek a vége katasztrófa lesz. Már nem tagadhatom azt a tényt, hogy ez a rész maga a Pokol kapuja.
Hamar elsiettem a kabinba. Az emberek között nehéz volt átverekedni magam, mindenki egymáshoz lapult szinte. Erős parfüm, kölni, alkohol, izzadság és dohány szag terjengett. Ez már sok így egyszerre. Nem olyan rég vagyunk kinn, máris kész vannak... Végre elértem a kis kabint ahol elméletileg Valentin-nek kellet lennie. Helyette csak egy párocskát találtam, akiket egyből ki is zavartam. Ahogy kiiszkoltak lettem figyelmes a pityegésekre, amelyeket a kis műszerek adtak ki magukból, csak most épp másképp.
Hol van? Kérdeztem magamban, miközben nézelődtem. Egyből ki is szúrtam a kis vörös srácot. Épp Marissa-val beszélgetett. Csak egy évvel kisebb nálunk. Szőke haja van és hatalmas kék szemei. És szerintem említenem sem kell, de rózsaszínben pompázik.
- Vale!- kiáltottam mikor már félig ott voltam, hogy magamra vonjam a figyelmét.- Mi a franc történik a vízzel? És minek szólnak oly keservesen azok az átkozott műszerek?!- néztem rá mérgesen, mert már elegem volt ebből a hülye hajóból és a furcsa dolgokból. Miért nem lehetett volna ez egy jó kis esti hajókázás?! Miért nem jött holnap este az az átkozott lény?!
Egy pillanatig döbbenten nézett rám, majd egyből kihajolt a korláton és elkezdte nézni a vizet.
- Hogy az a...- kezdett bele, mikor visszafordult, de nem tudta befejezni, mert a jacht jobbra dőlt. Nehezen a korlátba kapaszkodtam míg minden vissza nem állt a normális kerékvágásba. Mintha valami nagynak ütköztünk volna oldalról.
Valentin hamar a kis kabin felé szalad, siettem utána én is.
A zene még mindig szólt. De mindenki megállt. Ijedten néztek körül, egyes lány aktuális párjába kapaszkodott, a padlón már állt a víz és külön féle ital, amiken a piros pohárkák úszkáltak, vagy egy-egy féle étel darabka. Pár lány sipákolva kérdezte, hogy mi történt. Pár korombeli fiú röhögve viccelődtek a helyzeten, de ha a mélyen a szemeikbe néztél, akkor láthattad, hogy ők is félnek. Mind tudtuk, hogy mi ez. Annyiszor hallottuk a történeteket és nem hittük el. Mind tudtuk, hogy nem biztos, hogy épségben térünk haza...
- Most már elégedett vagy, Valentin? - kérdeztem mikor beértünk, majd magunkra csuktam az ajtót, amikor ismét megbillent a jacht.- Most már szerintem mehetünk.
- É-é-épp azon va-vv-vagyok, de n-n-nem ind-d-dul el!- kiabált rám idegesen.
- Hogy, hogy nem indul el?- kérdeztem döbbent szemekkel. Mert ez lehetetlen, semmi baja a hajónak, ilyen nem történhet!
- Egysz-ssz-szerűe-e-en n-nem ind-dul el!- kezdett el nyomkodni valami gombokat, majd rám nézett.- Menj ki!-mutatott az ajtó felé- Próbáld megnyugtatni őket és mond meg, hogy vége a bulinak, maradjanak csendben. Amint elindul ez a tragacs, már itt se vagyunk.
Minden lelassult. Mindenki és minden lefagyott. Már a zenét se halottam, se a lányok sírását és sikításait. Megállt körülöttem a világ. Talán a szívem is megállt volna, ha nem lett volna ő is olyan makacs természet, mint amilyen jómagam is vagyok. De ott, abban a pillanatban, minden lehetetlen dogot megkérdőjeleztem, mert a vízből egy sellő... Egy igazi, hús vér sellő ugrott ki! Közel a jachthoz ugrott ki. Az uszonya és a felső része barna színű volt, amiken mintha valamilyen zöldes pöttyök lettek volna, nem láttam olyan tisztán a sötétben. A bőre szinte világítóan hófehér, a haja pedig vörös.
Egy hangot se hallatott, a szemeit a vízre függesztette, majd mikor a vízbe ugrott volna, megfogta az egyik fiú karját, aki a korlátnál állt és a vízbe húzta...
Már valaki kikapcsolta a zenét és síri csend honolt. Hamar és könnyen ment a csend csinálás. Moccanni sem mert senki pár pillanatig, aztán egyből. Pár lány hangosan felsírt vagy éppen torka szakadtából sikított. A fiúk kiabáltak, ordibáltak. Páran tervezték, hogy a vízbe ugranak, de megállították őket.
Bekövetkezett a tragédia.
Az első áldozat el is úszott. Lucas-nak hívták. Vagyis úgy ahogy hallottam a kiáltásokból. Nem nagyon volt időm megfigyelni, hogy ki az. Csak 2 évvel volt tőlem idősebb, azt tervezte, hogy a barátnőjével Angliába költöznek... Most már tuti nem fognak soha oda eljutni, vagyis Lucas már nem fog.
Pár fiú ismét felordított és pár lány hamar elfutott arról a helyről öklendezve, ahol Lucas-t elkapta az a szörny. Odaszaladtam megnézni mi történik. Vér... A víz felszíne vörös lett. Majd ismét kiugrott a vízből a bestia. Ahogy velem egy magasságba ért, még összenéztünk. A szemei kéken világítottak, félélmésztő látvány volt. Majd elkapott.
A vízbe zuhantam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése